Néhány személyes gondolat Haszegava szenszei edzőtábora kapcsán
Írta: Somogyvári Szabolcs
2007. április 16.
Pedig nem kezdődött valami jól. Történt ugyanis, hogy lekéstük szenszeit a repülőtéren. Már javában kávézgatott az egyik reptéri étteremben, mire loholva megérkeztem. Elmesélte, hogy ugyan elérte az információn angolul bemondatott tájékoztatásunk, de mivel az angol nyelv nem erőssége, így bólintott, és a mobilja után nyúlt. "Szaborucso, hazamegyek! Senki nem vár?! Hazamegyek!" Csak viccelt, de bennem megállt az ütő. Aki közelebbről ismeri szenszeit, az tudja, miért. Tövig nyomtam a gázpedált. (Akkor már közel jártam.)
Addig a pillanatig még soha nem volt olyan, hogy nem értem volna oda időben egy megbeszélésre, egy fontos találkozóra, vagy akár a repülőtérre egy vendégünk elé. Ezt hajtogattam magamban akkor is, amikor Haszegava szenszei érkezése előtt egy órával ráfordultunk a Kerepesi útra. És akkor megálltunk. Közel 80 percre. Hát így kezdődött.
Visszatekintve elmondhatom, hogy ez volt szenszei magyarországi látogatásának egyetlen sajnálatos eseménye - és talán ez is csak rám nézve. Ugyanis mikor kezet ráztunk, szenszei csak nevetett, és méltón önmagához rögtön a tárgyra tért: elővett egy gyönyörű kardot...
A tábor elteltével sokan megkérdezték tőlem, mit mondott Haszegava szenszei a magyar törekvőkkel kapcsolatban, hogy tetszett neki a tábor vagy akár Magyarország?
Nehéz kérdés. Persze tetszett neki sok minden. Ő a hagyomány embere, ezért tetszettek neki a régi házak, szép épületek, a vidék, a tradicionális Budapest, a kulturális közeg. De nem tetszett neki, hogy sokszor olyan érzése van, hogy bárhol lehetne a világban, mert ugyanolyanok az autók, a reklámok, a tömeg, ugyanúgy viselkednek az emberek.
Aztán tetszett neki az is, hogy ilyen sokan eljöttek gyakorolni, és örült, hogy szemmel láthatóan őszintén törekszik mindenki. Örömmel is tanított, örömmel magyarázott, jókedvvel gyakorolt velünk együtt. Az edzőtábor végeztével buzdítóan nyilatkozott a jövőre nézve, gyakorlásra ösztönzött, utalt egy jövőbeli találkozásra.
A legtöbben persze arra voltak kíváncsiak, hogyan értékeli a magyar gyakorlók munkáját? Nos, e téren nem nyilatkozott ilyen világosan, csak mosolygott, amikor óvatosan rákérdeztünk. Furcsa ez nekünk, dicsérethez szokott európaiaknak. Nem dicsérte a technikákat, nem dicsérte az eddig elért eredményeket, nem veregette meg a vállunk, hogy csak így tovább. Nem ehhez vagyunk szokva. A japán mesterek részéről általában udvarias értékelést kapunk. Szenszei nem ilyen. Ő nagyon máshogy gondolkozik a dolgokról.
Szenszei gondolkodásmódja nem hétköznapi. Remélhetőleg ez az edzőtábor legkomolyabb tanulsága. Írhatnék a fantasztikus technikáiról, a gyorsaságáról, sok tényleg jelentős dologról, de én azt gondolom, hogy a szemlélete az, amit a legfontosabb megérteni.
Amikor hat éve a japán Honbu Dódzsóban levizsgáztam 2. danra (szenszei edzéseit hetente egyszer látogattam már fél éve), a vizsga alatt szétizzadt edzőruhában és büszkeségtől dagadó mellel kérdeztem a véleményét. "Túl sok mozgás." Mást nem mondott. Megdöbbentem, de akkor még nem ismertem őt, és nem tudtam, hogy ezzel többet segít nekem, mint bárki más a pozitív kritikájával.
Haszegava szenszei ugyanabban az évben találkozott először Kimura szenszeijjel, és kezdett az aiki kutatásába. Napi gyakorlási adagját megsokszorozta, az évek előrehaladtával kijavította mozgás- és testhasználatbeli torzulásait. Azóta évente találkozom vele, és minden egyes találkozásnál megijeszt a hatalmas fejlődés. A kérdésre, hogy lehet e kifinomult gyakorlási módszerrel ekkorákat lépni, azt válaszolta, hogy ő mindig ugyanilyen szellemben gyakorolt, a támadásai mindig ugyanígy éltek, ésszerűek voltak, ezért gondolkodásra késztették. Változásra tört, és nem félt változtatni. A nehézséget kereste, sosem a könnyebb utat, mert a problémamegoldást sokkal értékesebbnek és élvezetesebbnek tartja a sematikus előrehaladásnál.
A harcművészet gyakorlását három évesen kezdte kendóval. Később a kendó mellett tanult európai kardvívást is. Fiatalon kezdett karatézni, a kjókusin irányzatot gyakorolta, nem kis sikerrel. Szaitama megyei bajnok lett, és a világbajnokságra készült, amikor is számára érthetetlen okok miatt kitették a szövetségből. Ezt még kétszer megismételték vele, így aikidóra váltott, és három évig Kobajasi Jaszuo sihan ucsidesije lett harmincas éveinek elején. Oktatóként felismerve technikai korlátait a hagyományos fegyverek felé fordult, és Szugavara mester elkötelezett tanítványaként katori sintó rjú tanulásba fogott. Hihetetlen gyorsasággal abszolvált és vált kjósivá. Magát ekkor erősnek és gyorsnak hitte, mind az aikidóban, mind a kardvívásban. Majd találkozott Kimura szenszeijjel, akinek még a tanítványait sem tudta megmozgatni.
Saját bevallása szerint a váltás óta sok dolognak felismerte a tényleges értékét. Például annak, hogy a gyakorlásnak egészséget kell eredményeznie. Hogy az ember nem csinál valamit jól, ha teszem azt fáj a dereka az edzés után vagy annak másnapján. Az embernek figyelni kell a testét, ki kell javítani a torzulásokat, s mindezt a technikázás közben. Szenszei a napi önálló gyakorlásai alatt könnyed, és hosszantartó mozgásokat végez, figyeli testét a nap 24 órájában. Ez éber, ám rugalmas tudatra vall.
Kimura szenszei kapcsán felismerte a jó tanár szükségességét. A jó tanár szigorúsága sokkszerűen hat, megemeli az energiaszintedet, képessé válsz olyan dolgok elvégzésére, amelyek előtte megoldhatatlannak tűntek. Az ilyen mester közelében időzni jó érzés, azon túl, hogy összekapod magad, örömmel figyeled minden mozdulatát. Gondolkodásra serkent, változtatásra, amely a tényeges előmenetel záloga.
Abban a szerencsében van részem, hogy igen sokat beszélgethetek szenszeijjel, személyes kérdéseimet bátran feltehetem neki. Míg eddig Japánban csak Morinari, Markó Laci és én ismerhettük meg szenszeit az edzéseken kívül, most Magyarországon jó páran találkozhattak, beszélgethettek vele személyesebb környezetben is. Jómagam végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy Haszegava szenszeit mesteremnek hívhatom. A magyarországi edzőtábor legnagyobb eredményének azt tartanám, ha szenszei gondolkodásmódja minél több emberben nyomott hagyott volna. Végül pedig szeretném megragadni a lehetőséget, és szeretnék külön köszönetet mondani Árokszállási Eriknek és Popovics Zolinak, akik segítsége nélkül a tábor nem egykönnyen valósult volna meg.
