Episode 2. - Haszegava szenszei visszatér
Írta: Somogyvári Szabolcs
(Fotók: Markó László)
2008. május 16.
A tavalyihoz hasonló viharos vendégvárás elmaradt. Húsvét lévén, a város gyakorlatilag kiürült, amikor japán vendégeink elé mentünk a repülőtérre. Amikor Haszegava szenszei, a felesége és lányuk, Madoka kiléptek a váróba, három ismerős arc vigyorgott rájuk: Markó Laci, Zoli és jómagam a csapat nevében nagy örömmel üdvözöltük mesterünket és családját.
Mikor tavaly tavasszal szenszei hazautazott, ugyan tett néhány bátorító utalást egy újabb magyarországi látogatásra, ám "elfeledte" közölni annak időpontját, így csak remélhettük a mihamarabbi viszontlátást. A novemberi kiruccanásunk idejére sem döntött még, ezért az évvége a bizonytalanság jegyében telt el. Ám idén, év elején jött a tömör és félreérthetetlen e-mail: Szaborucso, tavasszal Magyarországra megyek ekkortól eddig. Jorosiku." Másnap megkezdtük a szervezést.
A szervezés - azt gondolom - jobbra sikeredett, mint tavaly, köszönhetően annak a filozofikus belátásnak, miszerint nem szabad a dolgok természetes menetét egoista próbálkozásokkal megtörni. A felismerés, hogy ahol szenszei van, ott a dolgok természetes menete a gyakorlás, jobb belátásra bírta a szervezőket, akik minimalizálva a programokat, önfeláldozó módon az edzésre helyezték a hangsúlyt: a szabadidő zömét Erik pazar faházának kis dódzsójában töltöttük el. Így már a táborkezdés előtti napokon bepillantást nyerhettünk abba, mekkorát fejlődött szenszei fél évvel azelőtti önmagához képest: mozdulatai (ha vehetem a bátorságot, hogy véleményezzem) sokkal kifinomultabbá, könnyedebbé, ám (vagy épp ezért) hatásosabbá, magyarázatai sokkal érthetőbbé váltak. Külön öröm volt számunkra, hogy kis földharccal az alkalmazásokra is rámutatott, és e sorok írójának szemébe könnycseppeket varázsolt, amikor mindazt Morinarin tette...
De nem csak a gyakorlásról szólt az ittlét. Az edzőtábort megelőző napokon Budapest környékét jártuk, a tábort követően pedig a hedonisták eleddig számunkra ismeretlen központját, az újjávarázsolt Egerszalókot vettük be. Ott szenszeiéket a lenyűgöző Shiraz Hotel lakosztályában kényeztettük - kívülről. Mi ugyanis öten egy pici, öreg házban szálltunk meg állandó vendégünkkel, Pista bácsival, aki kiszámíthatatlan időközönként, de napjában többször áttotyogott a szomszéd házból, bemutatkozott, és szolgálatra készen állt.
Dekkai Manó, a mesterszakács
Nagyon jól sikerült vendégeink magyarországi kosztolása. A nehéz, magyaros étkek helyett könnyebbeket választottunk. Az éttermi mezőnyt magasan verte a Shiraz Hotel különleges konyhája, ám annak minősége eltörpült azon ebédeké mellett, amelyeket Sebi Gabi, alias Dekkai Manó rittyentett az edzések szünetében. A dódzsóból felugrottunk Zolihoz, és amíg a vendégek lazítottak, Gábor és teamje nekiállt, és olyan ebédet dobott össze, hogy jó magyar szokás szerint mindenki megnyalta a tíz ujját utána.
Dekkai Team
A sósat egy kis édességgel fojtottuk le, előkerültek a fagylaltos dobozok, úgy 5-6 darab, majd szép lassan kiürültek. A szolgáltatás professzionalitását jól mutatja, hogy amikor szenszei kávéért "kiáltott" - s mert kávé nem volt otthon - Zoli öt perc múlva egy kávéfőző automatával tért vissza a vállán.
Volt, hogy hárman próbáltuk legyűrni
Az edzőtábor, úgy vélem, senkiben nem hagyott kétséget a felől, mi az a perspektíva, amelyet a könnyed gyakorlás magában rejt. Szenszei évről évre kifinomultabban dolgozik, rendszere egyre letisztultabb, magyarázatai követhetőbbek és érthetőbbek. Idén elmaradtak a nagy bemutatók, de nagyon jó látni, hogy egyre több tanítványomat ismeri. Mert ez a közvetlenség, a mester és a tanítványok közötti szorosabb kapcsolat záloga a helyes átadásnak, az aiki megtapasztalásának.
Volt, hogy négyen próbálkoztunk
Egerszalókon, egy komolyabb beszélgetés során kifejtette, mennyit jelent neki Magyarország, a magyarországi gyakorlók közössége. Elmondta, volt, hogy kétségbe esett, amikor Kimura szenszei feltárta neki az aiki mélyebb dimenzióit, ő pedig elveszve érezte magát a mindennapi gyakorlások és megfelelések útvesztőjében. Bármennyire megdöbbentő, hiszen aki ismeri, ezt gondolná róla legutoljára, de már az egész feladásával, az aikidó befejezésének gondolatával kacérkodott, amikor meghívtuk Magyarországra. Ez olyan erőt adott neki, amely átlendítette a holtponton.
És már-már sikerült is...
Azért mesélem ezt el, hogy lássuk, az aiki ösvényét járónak, legyen akár a lépcső alján vagy feljebb, nem könnyű az útja. A távolság sokszor kétségbeejtő. Látszólagos sikertelenségeinket nem egykönnyen orvosoljuk, kérdéseinkre nem jönnek a válaszok. Úgy tűnik, egy helyben toporgunk. Pedig ez nem igaz. Jómagam is látom a napi szintű fejlődést azokon, akik lejönnek a dódzsómba, és okosan gyakorolnak. Testhasználati szinten egyre érzékenyebbé válnak, a technikai kérdéseket egyre magasabb szinten teszik föl. Nekem óriási erőt ad látni a tanítványaimat, ahogy szenszeinek is erőt ad látni minket. Ez az az erőtér, amiben jó és érdemes gyakorolni. Amely a nehézségek helyett a kutatásban rejlő izgalomra helyezi a hangsúlyt. Még akkor is, ha nem lépünk olyan hatalmasakat, mint szeretnénk. Ha mindig rákérdezünk gyakorlásunk valódi céljaira, és megnézzük, azokhoz képest lépünk-e előre valamit, úgy érzem, a válasz egyértelmű. Amíg van nyitottság és változásra való képesség, fejlődés is van. Ilyen hozzáállással kell gyakorolnunk!
Ki nevet a végén?
Mindenkinek tudnia kell, hogy szenszei szívességből jön el hozzánk, instruktori díjra nem tart igényt. Egy beszélgetést követően megértettem, mit vár cserébe (mert szó szerint ezt nem mondta). Elhivatottságot a gyakorlás iránt. Azt, hogy lássa, érdemes iderepülnie, érdemes felvállalnia minket. Ezt pedig csak akkor látja, ha mindenki megteszi a gyakorlásban, amit meg tud tenni (vagy legalábbis közelít afelé). Kimura szenszeit és teljesítményét Haszegava szenszei különleges japán értéknek tartja, élő nemzeti kincsnek. Ebbe a hagyományba léptünk be, és lehetünk benne rajta keresztül. Nos, ez az az erőtér, amiről beszéltem. Kétségeivel és adományaival.
Szenszei tervezi, hogy jövőre is eljön hozzánk. Hazatérte után néhány nappal rövid e-mailben kifejtette, a technikákat illetően már sok mindent máshogy gondol, mint Magyarországon, és hogy mindenkinek üdvözletét küldi. Nehéz követni őt, de mindenképpen érdemes. Köszönöm mindenkinek, aki energiát fektet az ösvénybe.
A csapat