Gyakorlás és dódzsómegnyitó. Az Aiki Akadémia születése

Írta: Karches Károly
2008. december 2.

Hisó Dzsuku 2008. Az új Aiki Akadémia gyakorlóterme
Fotó: Markó László

Az elmúlt hetekben két jelentős - egyben összefonódó - esemény is megörvendeztette a Keiko Aikidó Alapítvány égisze alatt gyakorlókat.

Korábban már hírt adtunk arról, hogy központi edzőtermünk, a Hisó Dzsuku, új, szebb és méltóbb helyre költözött az angyalföldi Tomori közbe, melynek hivatalos megnyitójára Haszegava szenszei is hazánkba látogatott.

A "megnyitó" csapat
Fotó: Markó László

Szenszei a korábbi két alkalomtól eltérően családja nélkül, egyedül érkezett október 28-án, és november 4-ig maradt, hogy segítse tájékozódni a harcművészet ösvényén haladó gyakorlók kicsiny, de elszánt közösségét.

Az első nyilvános és szűk körű gyakorlási lehetőség pénteken adódott. Ekkor az iai első ülő és álló formáját, majd ezt követően a katori első formáját néztük meg.

Úgy gondoltam, hogy az iai első formáját mindannyian ismerjük valamelyest, de az első pár perc után már óvatosabban vélekedtem, legalábbis ami saját ismereteimet illette. Ha valaki formagyakorlaton keresztül gyakorol harcművészetet, nem elég ismerni a mozdulatsort, mert az csupán az ismeretek legalacsonyabb fokát jelenti. Ha az első lépéssel - a mozdulatsor megtanulásával - végeztünk, következik az igazi munka; a formát feltöltő tartalom keresése, és ezen keresztül a mozdulatok tökéletesítése, végül pedig a testet megerősítő, élethosszig tartó gyakorlás.

Szenszei aprólékos figyelemmel nézte a gyakorlásunkat, és folyamatosan javította kisebb-nagyobb hibáinkat. Alkalmanként próbálta rendezni a testünk összetartását, mely nélkül a forma mélyebb megértése meglehetősen kétséges. Velem, testem összetartásának rendezésével legalább egy percet tölthetett, és nem hiszem, hogy elégedetten lépett tovább. Csupán abban reménykedhetek, hogy sikerült befogadnom valamit hatalmas tudásából, és így legközelebb kevesebb, esetleg más hibáimat próbálja majd kiküszöbölni.

Mikor gyakorlásunk ezen fázisa véget ért, egyenként bemutattuk szenszeinek az első ülő formát, melyben továbbra is tucatjával talált kijavításra váró hibákat, és kinek-kinek, ismereti szintje szerint, fel is hívta a figyelmet ezekre.

Az "ebédszünet" feledhetetlenül telt, leginkább az asztalláb falapra történő rögzítésének rejtelmeiben mélyedtünk el. Ebéd után Somogyvári Szabolccsal, Sebestyén Gáborral és Karches Petivel két asztalhoz való faanyagot vettünk, és ezeket szereltük össze, hogy a vasárnapi megnyitó ünnepségen tálalóasztalként működhessenek. Ha létezik felsőbb hatalom, mely az asztalosok megsegítését tűzte ki célul, akkor biztos, hogy minket figyelve a körmét rágva aggódott, és minden erejét latba vetette, hogy ép bőrrel megússzuk, és művünk megálljon négy lábán. Sikerrel járt, a dódzsóban a nevetésünk vert visszhangot, miközben a jó kedvünk által fakasztotta könnyeken csúszkáltunk. Az asztalok mindenesetre elkészültek, és később a funkciójukat is betöltötték, mégsem hiszem, hogy valaha díjat fogunk velük nyerni.

Délután a gyakorlók szélesebb köre előtt nyíltak meg a Hisó Dzsuku kapui. Külön öröm volt számomra, hogy Gábor szeptemberben kezdett gödöllői tanítványai közül is megjelentek néhányan, és a későbbi edzésen, valamint a megnyitón is képviselték az ottani törekvők közösséget.

Az edzést először a szenszei által mutatott, előttünk többnyire ismeretlen tanren gyakorlatokkal kezdtük, melyek között szerepelt egyedül és párban végzendő feladat is. A tanren gyakorlatok a test egységbe kovácsolását célozzák, miáltal gyakorlója minél magasabb fokon lesz képes bizonyos technikák elsajátítására, végrehajtására. Ezek a feladatok először nem tűnnek nehéznek, de ha az ember kipróbálja őket, némelyik igen nagy meglepetést okozhat. Saját bőrünkön ekkor tapasztaltuk először, hogy új dódzsónk hosszanti méretei némileg "túlzóak", legalábbis jó időt vett igénybe, amíg egy-egy gyakorlattal átküzdöttük magunkat az oltártól a szemközti oldalra. A tanrent ülő- és álló gyakorlatok követték. Szenszei végig köztünk járt és javította a mozdulatainkat, igyekezve tudását mindenkivel a legbefogadhatóbb szinten megosztani.

Másnap reggel ismét iai-jal kezdtünk, ezúttal a kettes ülő- és állóformát néztük meg, a korábbival teljesen megegyező aprólékossággal, precizitással, majd a katori második formáját is átnéztük, ahol szenszei több félreértést tisztázott, rámutatott a végrehajtásunkban található gyenge pontokra, és csiszolta a formai ismereteinket is.

Az esti gyakorlás ismét tágabb körben zajlott, és ha lehet, a péntekinél is jobb hangulatban. Ezt az edzést kicsit rendhagyónak éreztem, mivel a két órás gyakorlás végig tanren gyakorlatok megismerésével, próbálgatásával telt. Talán szenszei tudja, amit többségünk még csak sejt, hogy testünk összetartásával hárul el utunkból a legnagyobb akadály a komolyabb elmélyedés felé vezető úton, és ehhez igyekezett többrétű eszközt adni a kezünkbe, melyek átgondolt, napi gyakorlása meghozhatja a kívánt eredményt. Az este közös teázással, mesterünkkel töltött beszélgetéssel végződött. Ekkor mozdulatain túl néhány mély gondolatát is megosztotta velünk, vagy válaszolt a gyakorlás közben felvetődött egyéb kérdéseinkre. Markó Laci kivételes japántudásának köszönhetően ekkor sem voltak nyelvi akadályok.

Vasárnap reggel nem iai-jal és katorival kezdtünk, hanem az esténként megszokott tanren gyakorlatok, technikák csiszolását folytattuk. Ennek során először volt alkalmam szenszei vezetésével ülőgyakorlatot bemutatni. Az akkor tapasztaltak minden korábbi benyomásomat és képzeletemet felülmúlták. Mesterünk részéről testének teljes, minden feszültég nélküli összetartását észleltem - már amennyiben vehetem a bátorságot, és kevés tudásommal megítélhetem ezen a téren -, ami az eddig megismert összes hasonló tapasztalatomat túlszárnyalta. Türelmesen magyarázott, bár úgy érzem, messze nem sikerült jól elsajátítanom a gyakorlatot, és remélem, a minket figyelők többet okultak a hibáimból. Ez az edzés is két órán át tartott, rövid volt, és már a közepe táján aggódni kezdtem, tudván, ha vége, jó esetben is hónapoknak kell eltelni, hogy ismét együtt gyakorolhassunk mesterünkkel.

A gyakorlás után kiadós takarítás kezdődött, majd felállítottuk a pénteken összerakott asztalokat - a háttérben ismét felsőbb erő segítséget tapasztaltunk, mert az asztalok álltak és végig kibírták a megnyitót -, és felállítottuk rajta az állófogadáshoz nélkülözhetetlen szendvicskölteményeket, üdítőket, poharakat és tányérokat.

Japánban a dódzsó-avató komoly és komolyan vett ünnepség; ennek tükrében szenszei és a vezetőink öltönyben jelentek meg. Képviselte magát a dódzsónk otthonául szolgáló ház lakóközösségéből néhány család, hozzátartozók, barátok, régi és jelenlegi edzőtársak, valamint a régi tulajdonosok is. Külön hangulatot teremtett a rengeteg gyermek, akik nevetésükkel és játékukkal sok mosolyt csaltak az arcunkra. Sokan most látták először a termet, őket körbevezettük, így lehetőségük adódott minden zugba betekintést nyerni.

Az ünnepség központi eleme Szabolcs és szenszei beszéde volt. Néhányan oldalt székeken vagy hátul állva helyezkedtek el, míg a tanítványok a sómen előtt szeizában ülve hallgatták végig a rövid, ünnepélyes szavakat.

Rendhagyó jelenet: beszéd és elegancia
Fotó: Kassay Zita

Habár Szabolcs saját elmondása szerint nem szereti a nyilvános beszédeket, úgy gondolom, szavai a szívhez szóltak, és ugyanolyan emberségről tettek tanúbizonyságot, mint amilyet szenszei tanúsít irányába, irányunkba. Tömören összefoglalta milyen utat járt be eddig tanítóként, milyen helyeken oktatott, majd kifejezte háláját Haszegava szenszeinek, hogy megtisztelt minket jelenlétével, példát mutat emberségével és gyakorlásával, köszönetet mondott neki fáradhatatlanságáért, amivel a helyes úton vezet minket. Végezetül megköszönte mindazok fáradságos munkáját, akiknek együttműködésével létrejöhetett új edzőhelyünk, külön kiemelve felesége, Zita, és gyermekük, Zoárd segítségét, akiknek a legtöbbet köszönheti.

Szenszei is kifejezte az új terem megnyitása felett érzett örömét, és reményét, mely szerint a hely a harcművészetet értelemmel gyakorlók közösségének fog majd lehetőséget adni az elmélyültebb megismerésre. Az ünnepséget kötetlen, jókedvű beszélgetés zárta le.

Ami személy szerint engem illet, szerencsés és hálás vagyok, amiért Somogyvári Szabolcs dódzsójában gyakorolhatok, követhetem példamutató magatartását, és tagja lehetek az őt körülvevő gyakorló közösségnek. Nagyon örülök az új, tágasabb dódzsónak is; miattunk és értünk lett. Külön öröm, hogy Haszegava szenszei ismét vendégünk lehetett, és hogy egy ekkora tapasztalattal rendelkező, ilyen összpontosított gyakorlásra képes ember vezetésével sajátíthattunk el valamit a minket érdeklő művészetből.

Somogyvári Szabolcs köszönetnyilvánítása:

"Először is szeretném megköszönni Haszegava szenszeinek, hogy értelmet ad gyakorlásunknak. Nélküle nem születhetett volna meg az a szellemi és elméleti bázis, amelyre napi szinten felépíthetjük saját gyakorlásunkat. Szenszei jelenléte, ha több ezer kilométerre is van, érezhető a dódzsóban, főleg ebben a dódzsóban, amely mindig szívesen látja őt a jövőben személyesen is.

Másodszor szeretnék köszönetet mondani Zolinak, kinek anyagi támogatása nélkül ez a gyakorlási központ nem létezne. Külön szeretném kiemelni vele kapcsolatban azt a hozzáállást, amellyel a mindennapi munkában részt vett. Példaértékű lehet mindannyiunk számára az, hogy nem egyszer kétkezi munkájával járult hozzá a megvalósuláshoz - időt és energiát nem kímélve.

Ugyancsak szeretném megköszönni Lengyel Misinek az anyagi áldozatot. Ő az elektromos munkákat vezényelte. Üzleti, ám pozitív hozzáállása csak követendő lehet mindenki számára.

Aztán szeretnék köszönetet mondani Major Attilának, aki a látványt megálmodta, és az építkezést levezényelte. Nagyon jó volt veled dolgozni, Attila, köszönöm!

Szeretném kifejezni köszönetemet a társasháznak, hogy befogadtak minket, illetve a tanítványaimnak, akik a mindennapi gyakorlás szintjén mellettem állva törekednek a megértésre. Tudnotok kell, hogy nélkületek mindez, csodás dódzsó és gyakorlás, hiába való volna. Sokszor nem könnyű utat taposunk, ezt ti is érzitek, de csak így együtt, egymást támogatva haladhatunk a cél felé.

Végül, de nem utolsó sorban szeretném kifejezni hálámat feleségemnek, Zitának és kisfiamnak, Zoárdnak, akik a megvalósulást jelentő egy évben nem sokat láttak otthon, vagy ha igen, úgy telefonnal a fülemen. Ők azok, akik gyakorlásomhoz szolgáltatják a lelki hátteret, a mindennapi örömöt, és mindazt, amiért egyáltalán érdemes gyakorolni."

Vissza az AIKI Magazin oldalra >>