Félévzárás. Az ELSŐ bizonyítványosztás tanulságai

2011. február 16.

Az idei félévzárás komoly eseménnyel zárult. A diákok először kaptak az öv mellé bizonyítványt is. A bizonyítványosztás komoly tanulságokkal járt az oktatónak is. Nem tagadom, komoly munkát és kihívást jelentett a diákok értékelése. Ugyanis értékelésem legfőbb szempontja a diákok motivációjának növelése, nem pedig az iskolai értékelésrendszer szülte skatulyázás és lezártság érzet fokozása. Éppen ezért január hónap teljes egészében a készülődésről szólt: összegeztem órai jegyzeteimet, mérlegre tettem félév alatti összbenyomásaimat, illetve még egyszer megfigyeltem a tanulókat, akik megítélésében bizonytalanságot éreztem. A helyzetet nem egyszerűsítette, hogy ahány csoport, annyiféle körülményt kellet figyelembe vennem: valahol kell pakolni edzés után, valahol nem, valahol van kiscsoport, valahol csak nagyok vannak, stb. Végül azért összeállt a kép, és megszületett a bizonyítvány.

Az értékelést a kezdeti elképzeléshez képest differenciálni kellett: a tanulót 0-tól 3-ig osztályoztam, majd a 6 "tantárgy" pontszámait összeadva kaptuk meg a féléves eredményt, a pontszámot, amely a diák teljesítményét tükrözi.

Összességében elmondható, hogy az ovisok messze jobban teljesítenek, mint a nagyok. Ez köszönhető annak, hogy tartásuk 90%-ban hibátlan (ez az arány a nagyoknál fordított, sajnos!), illetve annak, hogy elkötelezettségük sokkal megkérdőjelezhetetlenebb, mint idősebb harcostársaiknak (általában). A kicsiknél pontvesztést általában a figyelem eredményezett, de nem várható el egy ovisnál, hogy 60 percet makulátlan figyelemmel töltsön. Ennek ellenére nem ritka...

A nagyok sajnos rosszabb eséllyel indulnak. Tartásuk hibás, és figyelmüket is darálja az iskolarendszer, aminek köszönhetően sokszor "zombi"-ként érkeznek az edzésre. Ennek ellenére sokukat dicséret illeti, nem ritka, hogy csak 1-2 pontot vesztett a tanuló. Az alsósok közül szeretnék kiemelni néhányat, akik a maximális pontszám mellett kitűntek teljesítményük alapján: Gáva Levi, Kis Ádám, Némethy Szabolcs, Barna Zsombor, Noszkó Tamás. A felsősök közül csak ketten, Ponkházi Máté és Dálnoky Berci kaptak 18 pontos bizonyítványt. Mátét esszéje miatt is nagy dicséret illeti, amely teljes egészében olvasható lesz egy összefoglalóban.

Gratulálok a tanulóknak!

Úgy gondolom, a bizonyítványosztás komoly lehetőséget rejt magában, komoly motivációs tényező lehet - és végül is ezzel a céllal jött létre. Sokakat megérintett, sokan elgondolkoznak a hangsúlyokon. Végül álljon itt egy szülői kommentár az eseménnyel kapcsolatban Nagy Máté anyukájának, Eszternek köszönhetően:

"A történet ott kezdődik, hogy az övvizsga napján Máté - mint később, este kiderült - osztályfőnöki intőt kapott az iskolában. Aznap Ákos vitte edzésre, mert ő szerette volna látni, hol tart a gyerek, és Máté úgy döntött, nem szól neki külön az intőről, jobb lesz ezen egy menetben túlesni majd este, amikor hazaérnek. Így tehát ezzel a lelki teherrel ment neki a vizsgának, ami ettől aztán jól is sikerült, hiszen összeszedett volt, igyekezett jól teljesíteni, ezzel ellensúlyozva valamennyire az aznap még rá váró megpróbáltatást. Az apja büszke volt rá, elégedetten masíroztak haza, ahol aztán szegény vett egy nagy levegőt, és kitálalt - az már nem is ide tartozik, hogy nem kapott ki, mert nem volt "bűn", amit elkövetett, legalábbis a mi értékrendünk szerint. Nehéz nap volt, de túl voltunk rajta, és igyekeztünk a pozitív dologra, vagyis a jól sikerült vizsgára irányítani a figyelmet.

Ebből következően az értékelést Máté már nyugodtan, nagy (elbizakodottságba hajló :) önbizalommal várta - és persze az élet vagy a Jóisten (kinek hogy) mindig akkor koppint az ember orrára, ha épp roppant módon elégedett önmagával. Így is történt, kiment eléd, és te szembesítetted azzal, amivel mindig is problémája volt, csak ez eddig aikidón talán nem látszott: azzal, hogy "szétesésre" hajlamos. Ahogy te mondtad, ebből a szempontból kétfajta ember létezik: az egyik, aki túl merev, és lazítani kell, a másik, aki túl laza, és összeszedettségre kell törekednie. Nos, Máté a "szétfolyásra" hajlamos kategóriába tartozik, ami eddig edzésen talán nem volt ennyire nyilvánvaló. Most azért lett probléma, mert összebarátkozott egy nagyobb fiúval, akinek minden áron meg akar felelni, jó képet akar magáról festeni, ezért eljátszik egy szerepet, ami nem is ő maga, és arra koncentrál - nem rád, nem az edzésre, nem a harcra, nem a saját dolgára. Ez az örökös mantra itthon, hogy legyen csak önmaga, az viszont koncentráltan.

Az értékelés után nagyon el volt keseredve, főleg azon, hogy ő kapta a legkevesebb pontot, hogy úgy érezte, elvesztette azt a "kivételezett" helyzetet, amit a magáénak képzelt. Egész úton hazafelé (és az az út jó hosszú...:) azon voltam, hogy a helyén kezeljem a dolgokat, hogy elmagyarázzam, hogy nem másokhoz kell hasonlítania magát, hanem a saját maga képességeihez mérten kapott alacsony pontszámot, és hogy örüljön neki, hogy van egy útjelző az életében (ez lennél te), amelyik jelzi, hogy rossz irányban halad, ideje visszafordulni, na meg, hogy nem kétségbeesni kell, hanem összeszedni magát stb. stb. Az ember ilyenkor olyan okosakat szokott mondani, hogy csak na (miközben igyekszik szerényen tudomásul venni rendkívüli bölcsességét :)).

Egyszóval csak mondtam a magamét, igyekezve lelket önteni a fiamba, amikor is eljutottam ahhoz a gondolathoz, hogy: "Tudod, Máté, sosem szabad a kisebb ellenállás felé menni." És miközben ezt a mondatot mondtam, belém villant, hogy "TEATYAÚRISTEN, én ma hoztam egy olyan döntést, amit egyáltalán nem szabadott volna!!!" Ugyanis áprilisban lesz a londoni könyvvásár, amire most már második alkalommal kell egyedül mennem, és már az első alkalommal is szó szerint belebetegedtem - a szorongásba, amit egy ilyen "egyedül egy idegen helyen helytállni" helyzet kivált belőlem. Szerdán tehát sikerült bemagyaráznom a főnökömnek, miért is nem kell nekünk ezúttal elmennünk a könyvvásárra, és olyan okosan és szépen magyaráztam, hogy szegény tökéletesen egyet is értett velem. A kisebb ellenállásról szóló mondat kimondásakor azonban rájöttem, hogy ez teljes tévedés - amit persze addig is tudtam, mert az a rossz érzés, ami mindig jelzi, ha nem jó irányba megyünk, bennem volt egész nap. Máté kérdezte is, hogy most mi történt, miért hagytam abba a hegyi beszédet, így hát elmondtam neki, milyen jó útjelző voltál te nekem is, aztán fölhívtam a főnökömet, elmondtam a helyzetet, és volt annyira könyörületes, hogy ahelyett, hogy hegyi beszédet tartott volna (mint én), csak nevetett egy jót, és ma már meg is van a repülőjegyem meg a lefoglalt szállásom. A megkönnyebbülés óriási volt, akkor írtam neked az SMS-t. És megfogadtam immár talán századszorra, hogy mindig oda fogok figyelni arra a kis rosszalló hangra vagy érzésre, amelyik az ilyen rossz döntésekkor keletkezik valahol a gyomrom tájékán - most pedig köszönöm neked, és rajtad keresztül a Jóistennek, hogy most (megint) szólt.

Máté szempontjából pedig ez a történet úgy ér véget (egyelőre), hogy másnap már kevésbé összetörve ébredt, délután pedig, a dobórájára már úgy ment be, hogy most aztán nagyon fog koncentrálni, aztán húsz perc múlva kidugta a fejét az ajtón, hogy közölje, hogy ez nagyon fárasztó :)) Mindenesetre mára összeszedettebb, mint valaha - ezért is köszönet jár neked."